Nincs benne “építő kritika”

“Vidámíts meg újra szabadításoddal!” (51. Zsoltár, 14. vers)

Miután Jézust megfeszítették, a tanítványok szorongva kuksoltak a szobában. A veszteségükön búsongtak. Együtt depresszióztak. Csöndben voltak, kulturáltan viselkedtek. Egészen megbénította őket a félelem. Volt rá okuk. Veszélyben voltak, és hatalmas veszteség érte őket. Legalábbis ennyit fogtak fel abból, ami történt. Ez volt az ő kis szubjektív valóságuk. Nem hihetetlen? A megváltás véghezvitele idején! Amit Jézus még mondott nekik, az nem tűnt olyan lényegesnek, hogy emlékezzenek rá. Tovább is van

Feltámadás

Amikor végre kitörhetett, a rengés vad dühvel rázta meg a földet. Az utak megrepedtek, a sírok megnyíltak. A föld kérge megcsavarodott. Fülsiketítő volt a recsegés. A tobzódó erők e kaotikus játéka
közben jelent meg első napsugár.

A sziklába vájt sírkamra is vadul rázkódott. A bent heverő, vértől mocskos testet mintha valami földöntúli erő vette volna birtokába. Mozdulatlan tagjaiban minden idők legádázabb küzdelme tombolt. A kereszten odaveszett halál utolsó erejével még mindig kétségbeesetten markolta áldozatát. Tovább is van