HOGYAN tanuljon nyelveket a gyermekünk?

Intenzíven, de szelíden és természetesen, ahogy az anyanyelvünket sajátítjuk el. A nyelvet jtékosan tanulja, azaz nem is tanulja, inkább felszedi a gyerek. Ráragadnak a szavak és a kifejezések, amelyeket a szeretett személyektől hall.

Mit akar a gyerek? Meg akarja értetni magát a másik emberrel. Kíváncsi, mit mond neki az, akit szeret, és szüksége van arra, hogy őt is megértsék. Kommunikálni akar azzal, akihez kötődik, akivel játszani szeretne, akitől akar valamit, akivel együtt lenni öröm a számára. Az anyanyelvi stílusú nyelvtanulás (nyelvelsajátítás) motivációja: a kapcsolat!

A személyes kötődésből fakadó megértési és megértetési vágy kiváltása a kisgyermekkori nyelvtanítás egyik alappillére. Ha gyermekünk a kapcsolat kedvéért szeretne az adott személlyel kommunikálni, és ezzel a személlyel csak az új nyelven tudja megértetni magát, lassan beépülnek a legszükségesebb szavak, kifejezések az új nyelven is a szókészletébe.

Máris elérkeztünk az egyik legfontosabb szabályhoz, amit következetesen be kell tartani:

A kisgyerek életének szereplői mindig, következetesen ugyanazon a nyelven beszéljenek a gyerekhez. Szülő, bébiszitter, nevelőnő, óvónő, barátok… egy-egy személy ne váltogassa a nyelveket! Ha a szülők különböző anyanyelvűek, a gyerekhez egy-egy szülő mindig a saját anyanyelvén beszéljen. Rossz érzést okozhat a Mamának, ha nem érti, amikor a Papa beszélget a gyerekkel. A Mama kedvéért ilyenkor a Papa elismételheti a szülők által használt közös nyelven is, amit a gyereknek mondott, de a Papa nyelve nem válik a gyerek igazi “apanyelvévé” akkor, ha nem ehhez a nyelvhez kötődik a Papával való érzelmi kapcsolata.

A kisgyerek rengeteg mindent képes megtanulni a szeretett személy kedvéért!

Ugyanez a szabály érvényes a bébiszitterre, vagy a “francia nevelőnőre” is, de nemcsak rájuk. Az óvodában bevezetett új nyelvet is csak akkor fogják nyelvnek (a kifejezés eszközének) tekinteni a gyerekek, ha az “angol óvónénivel” csak angolul lehet beszélni. Érte, miatta érdemes megfigyelni, hogy ő hogy nevezi a dolgokat. A gyerek a nyelvet személyhez köti, nem szabad tehát a nyelveket váltogatni. Csak úgy lesz egy gyerek igazán kétnyelvű, ha egy-egy felnőtt mindig ugyanazon a nyelven beszél vele.

A kisgyerekek ne elméletben, hanem természetes élethelyzetben való kommunikáció útján sajátítják el a nyelveket. A szülő / bébiszitter / óvónő beszéljen sokat! De ne a levegőbe, hanem a gyerekekkel közös cselekvését kísérje állandóan beszéddel (ahogy ezt ösztönösen teszik a anyák). Mondja, amit csinál! Nevezze meg a gyerek figyelmét lekötő tárgyakat, cselekvéseket, mozgásokat, élményeket! A kicsi gyerek nem azt csinálja, amit tanult, hanem azt tanulja meg, amit csinál. A kisgyerek valóban nem nyelvet tanul, hanem az anyanyelv elsajátításához hasonlóan ‘felszedi’ az új nyelv szókészletét, szabályait is.

Ha gyermekünk a kapcsolat kedvéért szeretne az adott személlyel kommunikálni, lassan (de biztosan) beépülnek a legszükségesebb szavak, kifejezések az új nyelven is a szókészletébe. A legtöbb gyerek eleinte “csak ért”, nem szólal meg. Amikor végre megszólal az anyanyelvi személytől tanult új nyelven, azt ő is helyesen, és akcentus nélkül fogja tenni.

Az “anyanyelvi környezet” biztosítása a gyakorlatban úgy történik, hogy az új nyelven kommunikáló személy, akihez érzelmileg is lehet kötődni (pl. mert kedves, ölbe veszi, megsímogtja a gyerekeket) sokszor és rendszeresen (lehetőleg minden nap, és minél hosszabb időn keresztül) együtt játszik, és együtt csinál minden mást is a gyerekekkel, közben csak az új nyelven beszél. Néhány perc után a gyerekek értik, hiszen a közös cselekvésekből kitalálják szavainak jelentését. Mimikával, gesztusokkal a gyerekek is próbálják vele megértetni magukat. Ez az időszak remekül fejleszti a gyerek kommunikációs figyelmét és empátiáját (érzelmi ráhangolódó, beleérző, megértő képességét).

A kisgyerekek számára nem jelent külön megterhelést, hogy nap mint nap új dolgokkal ismerkednek, állandóan tanulnak. A nyelvi váltás is gyorsan természetessé válik számukra. Ha a helyzet érzelmileg kellemes, meleg, barátságos, a ’plusz tanulás’ csak a szülők fejében fog létezni - semmiféle terhet nem ró az átlagos értelmi képességű gyerekek számára.

Ez egy kényelvű családban, vagy bentlakó anyanyelvi bébiszitterrel adott a természetes élethelyzet. Ha a nyelvet “házon kívül” vagyunk kénytelenek megismertetni gyermekünkkel, a tanulási időszakokra ekkor is „anyanyelvi” környezetet kell számukra teremteni, ahol az új nyelv nem a már megismert nyelvre épül! A kisgyermekek természetes, könnyed nyelvelsajátítási tehetségét akkor tudjuk jól kiaknázni, ha gyermekünket nyelvi környezetbe mártjuk (pl. egy angol, német vagy francia óvodában, iskolában, táborban, vagy játszóházban, ahol a nyelvet anyanyelvi szinten beszélő felnőttek csak az új nyelven szólnak a gyerekekhez). A második nyelv így a természetes, könnyed, gyermeki nyelvfejlődési folyamat útján, az együtt csekekvésből alakul ki. Úgy, mint az először elsajátított nyelv.