Nevelés egyedülálló szülőként - Alkalmas vagyok?

“A szenvedés: az a tied, amit nem akarsz,
vagy azt akarod, ami nem a tied.”
- Elisabeth Eliot

A jó nevelés szilárd alapokon az életre készíti fel a gyerekeket.

Lehetek-e egyáltalán alkalmas eszköz erre egyedül?

Egyedülálló szülők a legkülönbözőbb egyéni háttérrel lehetünk.

Van, akinek meghalt a szeretett társa. Vannak, akik elváltak. Nem sikerült a legfontosabb kapcsolatuk, és beárnyékolja lelküket a kudarc. Van, aki kapcsolatban él ugyan, de mégis egyedülálló szülő, mert rámarad a gyerekek nevelése. A meg nem szűnő gondok fájdalma is marad, halmozódik.

Ami közös bennünk: hátterünkben fájdalom és bűntudat húzódik meg, és sok valódi, jogos emberi szükséglet nincs betöltve az életünkben. Olyan helyzetben vannak ránk bízva a kicsik, amikor nem vagyunk a legalkalmasabbak a feladatra. Romokban heverve hogy nyújthatunk biztonságot a ránk utalt kicsiknek?

Bármi történt, történik is, nem lehet csak úgy elmenni mellette. Ösztönös reakció okokat keresni, okolni valakit. A másikat, vagy saját magunkat.

A megfelelő önértékelés annyira fontos az embernek, hogy szinte mindent megtesz annak érdekében, hogy jónak tudhassa magát. Hazudunk magunknak, megváltoztatjuk az emlékeinket, kitörlünk, hozzáadunk; nyelünk és tűrünk, vagy felejtünk és gyilkolunk… mindezt azért, hogy el ne veszítsük az önbecsülésünket.

Ha mást hibáztatok, sérelmet, keserűséget hordozok. Elhagyatva, megalázva, kifosztva érzem magam; kiszúrt velem az élet, áldozat vagyok.

Ha magamat hibáztatom, lelkiismeretfurdalás gyötör; a bukottság, alkalmatlanság érzése tölt el. Mit érek? Lehetek-e így jó szülő? Vagy már elrontottam?

E gondolatok, érzések kifelé, vagy befelé rágnak, hajlamainktól függően. Természetes, hogy megjelennek. De nem maradhatnak bennünk, különben akadályozni fogják a helyreállásunkat, és azt, hogy szilárd alapokat teremtő szülők legyünk a gyerekeink számára.

Lehetünk ilyen helyzetben alkalmas, jó szülők? A döntéseinken múlik szerintem.