A szülő iránytűje

Szülői érzelmeinket sokféle vágy színezi, melyek gyakran ellentmondásosak - ha szembenézünk velük, még nevethetünk is magunkon.

Mert felgyorsult világunkban nem csoda, ha arra vágyunk, hogy a gyerekünk

• Legyen jó és nyugodt, hogy ne legyen elviselhetetlenül fárasztó hely az otthonunk;
• Legyen okos, nyílt és bátor, főleg mások előtt, hogy büszkék lehessünk rá;
• Legyen tisztelettudó, tudjon viselkedni…  főleg mások előtt, hogy büszkék lehessünk rá.
• Ne nyafogjon, ne hisztizzen, ne rendezzen jelenetet; lássa be, mit lehet, és mit nem.
• Azért mégis legyen közlékeny, nyitott, eleven, mozgékony, játékos, ötletes, érdeklődő, jókedvű, igazi gyerek a gyerekünk, főleg, amikor ráérünk vele foglalkozni;
• De tudjon csöndben felszívódni, kösse le magát, amikor nem érünk rá.

Szeretnénk kicsit siettetni is a fejlődését, nehogy lemaradjon valamiben:

• Minél előbb legyen szobatiszta (olyat is hallottam, hogy már 8 hónapos korában!);
• Minél előbb egyen szépen egyedül, öltözzön fel egyedül, játsszon szépen egyedül, pakolja el szépen a játékait.
• Minél előbb nyilvánuljon meg, milyen tehetséges: tanuljon nyelveket, játsszon hangszeren, tűnjön ki a sportban, de legalábbis ő rajzoljon a legszebben az oviban, olvasson a legszebben az isiben
• Minél előbb tudjon felelősséget vállalni, hogy ne kelljen félteni, amikor nem vagyunk vele…

Vágyunk rá, hogy a gyerekünk talpraesett legyen, aki megállja majd a helyét az életben… persze azért

• Ne ő legyen az óvoda réme, akitől a többi szülő félti a gyerekét.
• De semmiképp ne ő legyen az, akit kiközösít és bánt a többi gyerek; legyen inkább vezéregyéniség…
• Ne szégyelljen puszit adni az iskola előtt, amikor elkísérjük…
• De ne legyen félénk, bamba, vagy élhetetlen: tudjon egyedül közlekedni.

Aztán itt a szófogadás, az engedelmesség kérdése.
Sok, főleg hívő szülő legfőbb törekvése az engedelmességre nevelés. Pedig az „engedelmes”, szófogadó felnőtt nem szerepel nevelési céljaink között?

A jó gyerek feltétlenül szót fogad?

Ha egy szülő nagyon következetes, el tudja érni, hogy a gyereke szófogadó legyen (azonnal és mindenben).

De jót tett-e ezzel a gyereknek? El fogja-e tudni dönteni a szófogadó gyerek, hogy kinek fogadjon szót, és kinek ne? Miben engedjen, miben ne? Megtanult igent mondani, de tudja-e, mikor, kinek, és hogyan mondjon nemet?

Hogy érjük el, hogy nekünk mindenben és mindenkor szót fogadjó gyerek, amikor arra van szükség, tudjon ellenállást tanusítani, nem engedelmeskedni is? Hogy tanítsuk meg a mérlegelés, a belátás tudományára?

Mert azt szeretnénk, hogy a gyerekünk autonóm személyiséggé, önálló gondolatokra képes emberré váljon; ismerje ki magát a világban, véleménye legyen a világról, megtalálja benne a saját helyét, tudja, mire mondjon igent, és mire nemet.

Engedelmesség és autonómia
- Ellentmondásban van-e egymással a két törekvés?

A gyermeki fejlődés része az ellenállás, a lázadás is. Mit kezdjünk vele? Kigyomláljuk? Elviseljük? Fogjuk a szelét a vitorlánkba?

Gyermekünk lelkét nem akarjuk megtörni. Az akaratát nem letörni, hanem megerősíteni akarjuk, hogy legyen ereje véghezvinni elhatározásait. Bíztatni, bátorítani, erősíteni akarjuk őt. De az engedékeny, felelőtlen tolerancia is komoly gondokat okozhat.

Választani kell? Vagy megoldásra jutni?

Ha szándékosan lázad

A 2-3 éves kor tájékán megjelenő dackorszak véget kell, hogy vessen annak az időszaknak, amikor élvezni tudjuk gyerekünk társaságát? Egyáltalán: mi zajlik benne ilyenkor?

Hogy reagáljunk, amikor a 2 éves gyerek szándékosan szembehelyezkedik a szülői akarattal, és lázadásával próbára teszi türelmünk határait? Amikor önmagáért dacol, hogy megtudja, meddig terjed a hatásköre?

Mire használjuk ezt a különleges időszakot? Mire tanítsuk meg a gyermekünket általa?

El lehet fogadni, hogy gyerekem fejlődő akaratát időnként velem szemben is érvényesíti? Jó ez, vagy káros? Mit lépjek ilyenkor?
Támogassam, bíztassam? Miért? Mi lesz a következmény?
Megállítsam? Miért? Mi lesz a következmény?

Tudjuk, érezzük, hogy nem igazán jó dolog, ha a gyerekünk a “fejünkre nő”… ahogy az se jó, ha kritikátlanul mindig és mindenkinek engedelmes gyereket nevelünk.

A kettő között művészet megtalálni az egyensúlyt! Szempontokra van szükségünk a tájékozódáshoz, az egyensúlyok megtalálásához. Kialakult értékrenden nyugvó gondolkodásmódra.

Nem lehetünk felkészülve minden helyzetre!

Megalapozott, begyakorolt gondolkodásmódra van szükségünk, hogy felkészülten tudjuk fogadni az újabb és újabb helyzeteket.

A tájékozódás nem megy értékrend nélkül. Kell egy megbízható, egyszerű iránytű, aminek alapján tájékozódunk.

A nevelés során ezt az iránytűt nemcsak használjuk, hanem át is adjuk a gyerekünknek, hogy mire elengedjük, legyen sajátja.

Belső iránytű nélkül sodródás lesz az életünk, és a gyereknevelésünk is. A gyerekeinknek is sokat adunk azzal, ha megtanítjuk őket sodródás helyett mérlegelni és dönteni.

De minek alapján tájékozódjunk?

Hol van az a nem viszonylagos értékrend, amiben bízhatunk? Honnan vegyük a szemléletet, az iránytűt, a megbízható műszert, amire rábízhatjuk magunkat, és amit a gyerekeinknek is átadhatunk?

Ha ez a világ a véletlen műve, akkor szinte mindegy, hogyan is élünk; úgy szervezzük az életünket, ahogy pillanatnyilag jól esik. Ha viszont személyes tervező műve a világ és benne mi is, akkor van jó, van rossz, vannak döntések, és van következmény. Nem mindegy, mit teszünk. Van értelmeaz életünknek, vannak lehetőségek, amelyeket megvalósíthatunk.

Az ismeri legjobban a működésünket, aki eltervezett és megalkotott minket. Istentől tudhatjuk meg, mivégre teremtett bennünket, kik vagyunk mi, emberek; milyenné alkotott bennünket, és egyáltalán miért akarta, hogy legyünk.

Nevelésünk is akkor lesz harmonikus és testreszabott, ha Alkotónk és Tervezőnk szándékait valósítjuk meg önmagunkban és gyerekeinkben. Ez a nekünk való út, a legteljesebb kibontakozás… és ez a gyerekeink természetéhez legközelebb álló, a leginkább nekik való, nekik megfelelő, a boldogulásukat és a boldogségukat legjobban szolgáló nevelési mód. Nem módszer.

Isten parancsa és igérete:
„Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon; még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.”
- Példabeszédek 22:6

Jól működő belső iránytűre azzal teszünk szert, hogy a teremtőnk gondolataival, a Biblia szemléletével töltjük meg a fejünket. Isten Lelke úgy ad „bölcsességet”, józan ítélőképességet, hogy az adott helyzetben eszünkbe juttatja azt, ami a fejünkben van az Ő szemléletéből.