Szeretlek, miközben te Betsabét nézed

Amikor rájövök, hogy nem igazán jó, és semmiképpen nem elég, amim van, úgy érzem magam, mint aki egy falhoz érkezett. Tudom, hogy nem jó így, de nem találom a megoldást. Amikor sok minden “összejön” az életemben, körül nézek és azt látom, hogy zsákutcába vezetett az utam. Koppanok a falnál, legalábbis megtorpanok… és kénytelen vagyok megállni és kiutat keresni. A fal kemény, könyörtelen. Butaság rugdosni. Eltörhet a lábujjam. Az nagyon fáj, bosszantó, és nem vezet eredményre.

Magas a fal, nem tudom megmászni, se felrobbantani. Leülhetek a tövében, feladhatom. De sok bennem az életkedv, ezt tehát biztosan nem fogom csinálni. “Kell, hogy legyen megoldás. Nem igaz, hogy ennyi az életem.” - súgja bennem valami, remélhetőleg az egészséges életösztön. Szeretném Istent követni, de egyszerre járnak szent és pogány megoldások a fejemben. Néha olvasom a Bibliát, a lelki könyveket, de közben arra is gondolok, hogy itt hagyom ezt a csődtömeget. Gyors eredményt hozó megoldásokkal kísérletezgetek.

Dávid Isten szíve szerint való ember volt, pedig vergődött, és sokszor választotta a pogány megoldást. Isten mégsem sújtott le rá haraggal. Megindult iránta az apai szíve: “Fiam, nem látod, hogy itt ülsz az ölemben? Itt vagyok veled, és foglak. Szeretlek, miközben te Betsabét nézed.”

Dávid még nem látta. Nem érezte Isten jelenlétét, nem hallotta a hangját. Nem tudta igazán, mit jelent, hogy Isten szereti. Nem ismerte igazán ezt a fajta szeretetet. Mintha egyedül lett volna a labirintusában. Pedig ő is szerette Istent.