Feltámadás

Amikor végre kitörhetett, a rengés vad dühvel rázta meg a földet. Az utak megrepedtek, a sírok megnyíltak. A föld kérge megcsavarodott. Fülsiketítő volt a recsegés. A tobzódó erők e kaotikus játéka
közben jelent meg első napsugár.

A sziklába vájt sírkamra is vadul rázkódott. A bent heverő, vértől mocskos testet mintha valami földöntúli erő vette volna birtokába. Mozdulatlan tagjaiban minden idők legádázabb küzdelme tombolt. A kereszten odaveszett halál utolsó erejével még mindig kétségbeesetten markolta áldozatát.

A föld mélye szabadulásért sikoltott. A test viszonozta a sikolyt. Pattanásig nőtt a feszültség. A sziklasír megroppant, felnyögött és megingott.

Egy pillanatra mintha lágy fénysugár szűrődött volna ki az élettelen test mélyéből… a felszínre törekvő
erő röpke tündöklése.

A test egyik keze megrándult.

Ekkor végre előtört a fény. Elvakította az egész, zavartan várakozó angyalsereget.

Tisztaság és szentség ragyogta körül a véres testet, és egészen elrejtette. A holttest eltűnt a folyékony csillogás kohójában.

Vagy átváltozott?

Az örök élet járta át a tagjait, és a fény rejtekében egy időtlen és halhatatlan valaki öltötte magára az
emberi test formáját.

Legutóbbi gondolata még akkor született, amikor a kereszten ellepte a bűn. Félájult haláltusájában
nyögte, miután az Örök Szellem magára hagyta:
- Egyedül vagyok…

Most azonban mennydörgő kiáltás tört elő a sír belsejéből:
- Élek!

Hirtelen az oldalához kapott.
- Seb! Valami hiányzik belőlem! Öröktől fogva a részem volt, és most nincs itt!

A szorosan körécsavart halotti lepleket félredobva talpra ugrott. Letépte és elhajította a fejfedőt.
- Megosztható! Mostantól megosztható lettem! Aki az örökkévalóságon át el volt rejtve bennem… nincs itt többé. Hiányzik az oldalamból. Csont a csontomból… test a… Dehogy! - mennydörögte - Lélek a Lelkemből, Élet az Életemből…

És kezeit magasan a feje fölé emelte elragadtatásában.

A világegyetem egyetlen tökéletes lénye lenyűgözve állt elváltozott testében.

Az oldalán seb tátongott.