Erkölcsös nyúl (C. S. Lewis nyomán)

“A tisztességes élet silány dolog ahhoz képest, amire valójában születtünk.”
- C. S. Lewis

Miért van az, hogy az ember annyira szeretné megosztani legbennsőbb és legigazibb meztelen önmagát? Primitív, bűnös önzőség, önszeretet? Vagy az önmegosztás, a közösség, az örökké hajszolt és örökké lehetetlen eggyéválás felé tett kísérlet?

“Szeretném hogyha szeretnének, s lennék valakié”…
- Ady

De keményen és könyörtelenül megválogatjuk, ki lehet az a valaki és ki nem.

“Nem mondhatom el senkinek. Elmondom hát mindenkinek!”
- Karitnthy

Akiknek elmondhatná, azok nem úgy számítanak. Akik pedig igen, azokat nem érdekli, vagy nem értik… így lesznek írók azok, akikbe a magánéletük belefojtja a szuszt.

“Az asztalra ütve kiáltám: el innét! Minek epedjek sóvárogva örökké? Életem az enyém: szabad, mint az ág. Oldott, mint a szél, tágas, mint az ég.”
- Herbert

Mi van, ha az ember úgy érzi, megvan mindene, és a minden nem foglalja magában Istent? Talán nincs is ilyen… nem múlik el a szomjúság.

Amíg a saját életem teli van boldogsággal kecsegtető örömforrásokkal, Istent szinte betolakodónak érzem. Olyan, mint pilótának az ejtőernyő: magával viszi, de reméli, hogy nem lesz rá szüksége. A boldogságom csak Tőle származhat, mégsem Benne keresem, amíg “kegyetlenül” el nem veszi lehetséges forrásait. Isten, aki a maga akaratából, szeretettel teremtett, szerény jólétemet nem tartja elégnek ahhoz, hogy “áldott” legyek. Minden kihullhat a kezemből, és ha nem tanultam meg Őt megismerni, akkor elveszek. Isten azért okoz fájdalmat, hogy előre figyelmeztessen arra a hiányra, amelyet egy szép napon így is - úgy is föl kellene majd fedeznem. A magamnak és családomnak szentelt életem eltakarja előlem igazi szükségleteim fölismerését, ezért aztán Isten kevésbé édessé teszi ezt az életet. Ebben is szerető gondviselése, alázata látszik.

A Magasságos leereszkedése az én szintemre.

Nem lehet valami hízelgő a számára, hogy csak akkor adom meg magam neki, ha a hajó elsüllyed alattam, ha utolsó menedékként fordulok hozzá, ha akkor ajánlom föl neki, amim van, amikor már nem
érdemes megtartanom. Ha Isten büszke volna, nem egyezne bele ilyen feltételekbe. De nem az. Akkor
is kellek neki, ha azt bizonyítottam, hogy minden mást fontosabbnak tartok nála, és csak azért jöttem el hozzá, mert már nem reménykedhetek másban.

A bűn előtt Ádám és Éva Isten akaratát követte. Ezzel a saját vágyát is kielégítette, mert a tőle megkívánt cselekedetek valóban örömöt okoztak romlatlan vágyainak, és Isten szolgálata jelentette számára a legnagyobb örömöt. E nélkül minden öröm értelmetlenné vált volna. Nem merült föl benne: Isten akaratából teszem-e ezt, vagy pedig csak azért, mert “kedvem van” hozzá? Hiszen Isten kedvéért “volt kedvük” cselekedni.

Az én akaratomat viszont az örömöm úgy sodorja magával, ahogy egy gyors sodrású folyó elragad egy
gumicsónakot. A vágyak egész rendszere kering bennem. Még ha történetesen azt csinálom is szívesen, amit Isten kíván tőlem, akkor sem az Ő kedvéért teszem. Véletlenül esik egybe a kettő. Csak az a cselekedet engedelmes, ami ellenkezik a vágyaimmal, tehát fájdalmas. Ha vágyak segítsége nélkül, az engedelmeskedő akaratra lecsupaszítva magamhoz ölelem azt, ami ellentétes a természetemmel.

Ábrahámnak azt mondta Isten, hogy áldozza föl Izsákot. Kegyetlen kísérletezés? Előre tudhatta, mit fog
tenni Ábrahám, mért kellett szükségtelenül kínoznia? Ábrahámnak volt szüksége erre a tapasztalatra. Ő volt az, aki nem tudta, hogy képes engedelmeskedni egy ilyen parancsnak.

A fájdalom megrendíti a teremtmény hamis önelégültségét. A végsőkig elcsigázó próba idején
tanulhatja meg, hogy van mivel küzdenie; hogy sajátja lett az az erő, amelyet Isten adott neki. Amikor
már nem viszi tovább a természetes indulat. Amikor egyedül azzal az erővel cselekszik, amit Isten olt
bele feltárulkozó akaratába.

“De aki elveszíti az életét értem, az megtalálja azt.”
- Jézus

Ordítva rohanok, esek térdre, zokogva gömbölyödök össze a padlón és megvárom, míg annyira elfáradok, hogy majdnem teljesen meghalok… mindig, amikor olyan állomáshoz érkezem, ahol ezt kell megértenem. Azt akarom, hogy a sötétség fogadjon magába és örökre rejtsen el… A hajnal viszont
eljön magától. Feldereng előttem, hogy emberi akaratom akkor válik igazán termékennyé, ha egészen
Istennek adott.

“Minden egyéb cselekedetemben a természet táplálja az akaratomat, öröklött, vagy szerzett vágyaim.
Amikor önmagam cselekszem, de a bennem élő Isten erejéből, akkor vagyok a teremtés munkatársa
vagy eszköze, tettem ilyenkor érvényteleníti a bűnre rendeltetettség pusztító átkát.”
- C. S. Lewis

“A fájdalom: sivatagként szétterülő magány. A szemhatárt elhomályosító tompaság. Váratlan ütés, mely
szétzúzza az ember szívét… Skorpió módjára belénk fúródó fájdalom, ami őrjöngő mozgásra készteti
azt, aki az imént még félholtan hevert…”
- C. S. Lewis

A fájdalomban nincs semmi édes, semmi szépség. Csúfít és sebez. Betegséget okoz. Halálszaga van.
Ha bármi utat tudnék a menekülésre, tűzön-vízen keresztülgázolnék, hogy megtaláljam.

Mennyire vágyom a normális életre. De milyen az? Elégedetten haladok előre életutamon, megszokott
állapotomban, örülök, hogy holnap találkozhatok a barátaimmal… dolgozom, ami kellemesen csiklandozza hiúságomat, örülök a gyerekeimnek, a nemrég átélt szép élményeknek, a nyaralásnak,
mindannak, amire várhatok, ami előttem áll… s ekkor hirtelen rámzuhan és maga alá temet a nagy kő.
Az egész addigi kártyavár összeomlik. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem vagyok és nem is voltam
biztonságban, nincs és nem is volt sínen az életem.

“Először elönt a keserűség: minden eddigi kis örömöm összetört játéknak látszik. Aztán lassan, vonakodva olyan szemléletre kényszerítem magam, ahogyan mindig látnom kellene az életet. Belátom, hogy ezek a játékok sohasem birtokolhatták volna a szívemet, hogy igazi gazdagságom egy másik világban rejlik, s egyetlen igazi kincsem Krisztus.”
- C. S. Lewis

Sikerül is egy-két napra átalakulnom: tudatosan elismerem az Istentől való függésemet, s az igazi forrásokból merítem az erőmet. De mihelyt a fenyegetés megszűnni látszik, egész természetem visszazuhan a játékokhoz. Isten csupán két napra mondhatott a magáénak, akkor is csak úgy, hogy mindenemet elvette, és fejbe kólintott.

“Ha békén hagy, rögtön úgy viselkedem, mint egy kutyakölyök, ha a gyűlölt fürdés véget ért: amennyire tudom, lerázom magamról a vizet, és elrohanok, hogy a megszokott és kényelmes mocskot újra magamra szedjem, ha nem a legközelebbi trágyadombon, akkor a legközelebbi virágágyban.”
- C. S. Lewis

A világ természeténél fogva olyan, hogy általa megtagadja tőlünk Isten azt a nyugodt boldogságot és
biztonságot, amire vágyakozunk. Lehet, hogy nem is ez a cél? Hogy hamisan várunk erre? Az örömről,
az élvezetről és a vidámságról mégis hírt adott nekünk. Igazán biztonságban soha nem érezhetjük
magunkat, de sok örömben lehet részünk.

Ha már itt, e földön állandó, teljes és tartós boldogságban élnék, ha átélhetném a kívánt biztonságot, a szívemet e felé a boldog világ felé fordítanám, és nem térnék újra és újra vissza Istenhez. A boldog szerelem néhány pillanata, egy szép táj, nagyszerű zene, bármi, ami a szívemből szól, nem juttathat ide. Atyánk engedi, hogy időnként kellemes fogadókba térjünk be utunk során, de nem azért, hogy ezeket otthonunknak tekintsük.

De akkor meddig még!!?

Saját erkölcsi erőfeszítéseinkből nem lehetünk igazán jók. Még ha jók lennénk is, akkor sem érhetnénk
el azt a célt, amire megteremtett bennünket. A puszta erkölcsösség nem az élet célja. A tisztességes
élet silány dolog ahhoz képest, amire valójában születtünk. Az Isteni Élet, amely nekünk adta magát,
amely isteni életre hív bennünket is, valami olyat akar velünk elérni, amelyben minden erkölcs felszívódik, a zavart, lelkiismeretes, erkölcsös nyuszi éppúgy, mint a gyáva és érzéki nyúl. Vérezni és
sikítozni fogunk, ahogyan pamacsokban lehántják rólunk a szőrünket. S aztán alatta váratlanul
megtaláljuk azt, amiről álmodni sem mertünk: az igazi embert, az időtlen Istent, Isten fiát, aki erős,
sugárzó, bölcs, szépséges és maradéktalanul boldog.

“Mikor eljön a teljes, véget ér az, ami töredékes.”
- Pál apostol

Ha a jó (tiszta, rendes, erkölcsös) életet végső célunknak tekintjük, akkor eltévesztettük létünk igazi értelmét. Az erkölcs olyan hegy, amelyre nem tudunk fölkapaszkodni. Ha tudnánk is, rögtön
elvesznénk a jégfödte csúcs belélegezhetetlen levegőjében. Hiányoznak a szárnyaink, amelyekkel az út
hátralevő részét megtehetnénk.

Hiszen innen kezdődik az igazi fölemelkedés.

A köteleket, kampókat és fejszéket félre lehet tenni, a többi már csupa repülés…