Anna, aki kiöntötte Istennek a szívét

Sámuel próféta anyja, Anna elég kilátástalan családi helyzetben élt (1 Sámuel 1:1-18). Okkal maradhatott volna elégedetlen egész életében. Második feleség volt egy kétnejű házasságban. A másik nő állandóan az orra alá dörgölte a hibáit. Megalázta, bántotta. Nagyon undok volt vele. Nem volt benne semmi együttérzés, könyörület. Anna biztosan úgy érezte: “Elpusztít engem ez a nő. Napról napra rágja az életemet, úgy érzem, nem bírom tovább.” Mégis együtt kellett élnie vele.

Szerencsére nálunk nincsenek kétnejű házasságok (elvileg… de ebbe most ne mejünk bele). Egy negatív szemléletű házastárs, szülő vagy testvér éppen elég. Lassan és morzsánként emésztheti el az erődet, különösen, ha fontos szerepe van az életedben. Az ő véleménye számít, hiszen ismer. El tud pusztítani, ha belőle áll a világod. De ha nem ő az egész világ a számodra, nem rabolhatja el a boldogságodat sem. Sőt, nem akadályozhatja meg azt sem, hogy építsd és szeresd őt. Munkálkodhatsz a javán akkor is, ha észre sem veszi, mit tesz veled.

Mit csinált Anna? Nem látszott nagy hithősnek. Kétségbe volt esve. Rázta a zokogás. Nem viselkedett normálisan. Nem fásult bele a bajaiba. Feküdt a földön, úgy képzelem. Amikor Éli, a pap látta, azt hitte, hogy részeg. Pedig a lehető legjobb dolgot csinálta. Kiöntötte Istennek a szívét. Nem törődött vele, mit szólnak az emberek. Tudta, kihez kell jönnie. Tudta, ki az, aki igazán számít. Annak öntötte ki a szívét, aki egyedül méltó volt rá. Aki ismerte, aki megértette, aki meg tudta vigasztalni.

Anna olyan asszony volt, aki bele tudott merülni Isten szeretetébe. Megnyugodva ment haza. A fájdalmát Istennél hagyta. Hazament, oda, ahol elvették az örömét, és Isten szeretetéből futotta neki arra, hogy boldog legyen. Kivirágzott. Többé nem járkált keserű arccal.