Akit nem jól szerettek

Dávid király Isten felkentje volt. Sok mindent vitt véghez. Jó király volt, remek harcos és hadvezér, tehetséges költő, jó zenész. Erős volt, bátor és sokoldalú. Sikeres volt és gazdag. Értett ahhoz, amit csinált. Volt mire büszkének lennie, volt mit felmutatnia. Sokat tett le az asztalra. Férfias volt, ügyes, híres és népszerű. Minden oka megvolt rá, hogy igazán elégedett legyen magával. A neve pedig azt jelentette: Isten szeretettje.

Mégis boldogtalan volt. Valami fájó űrt érzett a lelkében.

(2 Sámuel 11)
El kellett volna mennie a csatába, hiszen ő volt a király, és jó király volt. De ő otthon maradt. Este kelt föl. Vajon miért? Olyan nyugtalan volt, hogy egész éjjel nem tudott aludni? Vagy olyan depressziós volt, hogy egész nap ágyban maradt?

Sok mindene volt Dávidnak, valami mégis hiányzott neki. Kifelé terjeszkedett, új területeket foglalt el, egyre nőtt a birodalma… belül pedig még mindig nagyon szűknek érezte a világát. A lelkét kielégületlen szomjúság gyötörte. Dávid, Isten szeretettje nyugtalan volt és gyötrődött.

Lehet jó, ha valaki előre akar lépni, ha többre vágyik, többet akar. Az ilyen fajta szomjúság jó dologra is indíthatja az embert. Persze attól függ, mit kezd vele.

Amikor Dávid gyerek volt, Isaihoz, az apjához eljött Sámuel próféta, hogy a fiai közül megkeresse, ki lesz az Isten által választott király. Az apja úgy bánt vele, mintha nem is tekintette volna a fiának. Nem vette emberszámba. Mindenki mást behívott, hogy Sámuel megnézhesse, Dávidot meg kint hagyta a juhokkal.

Dávid nem kapott gyerek korában igazi megbecsülést az apjától. Nem vették komolyan. Nem jól szerették. Nem lehetett biztos benne, hogy nagyra értékeli őt az, akinek a véleménye akkor a legfontosabb volt a számára. Dávidot egyébként a testvérei sem tartották valami sokra, tehát tényleg nem volt megbecsült helye a családjában: amikor a Góliátos történetben kiment a csatamezőre, nagyon lekicsinylően és ellenségesen fogadták a testvérei. “Minek jöttél ide?” stb. (1 Sámuel 17:28).

Talán ezért tartott később olyan sok asszonyt. Sose volt elég neki. Rengeteg ágyasa volt, és mindig új nők tetszettek meg neki. Igazából szeretetet, megbecsülést keresett.

Pedig senki nem kapott nála nagyobb szeretetet. Csak róla mondja azt a Biblia, hogy “Isten szíve szerint való ember.” Isten nagyon szerette őt. Bent volt Isten hatalmas, lüktető szívének a közepén. Mély, gyöngéd szeretet fogta körül. El volt rejtve. Stabilan, biztonságosan, jó melegben. Nincs az a nagy bűn, amit elkövetve kieshetett volna onnan.

Mégis, mit ér mindez, ha valaki nem fogja föl? Ha nem tud feltöltődni Isten szeretetével? Ilyenkor túl sokat jelentenek az emberek, túl fontosak a kapcsolatok.

Bárkit hódított meg, bárkivel is barátkozott össze Dávid, sohasem volt elég neki. Senkinek a szeretetében nem tudott eleget sütkérezni ahhoz, hogy valódi erőt merítsen belőle hosszú távon. Az emberek nem tudták eloltani a szomját. Pedig nemcsak női voltak. Dávid és Jonatán barátsága a leggazdagabb barátság, ami le van írva a Bibliában. Kíváncsi vagyok, vajon Dávid is ezt mondta-e volna Jonatánról. Talán nem is becsülte igazán sokra azt, aki őt értékelte. Nem hitte, hogy igaza van. Így is gondolkodhatott: “Aki engem csodál, aki bennem gyönyörködik, akinek én elég vagyok, az nem is lehet valami nagy ember.” Annak ellenére, hogy földi értelemben mindene megvolt, Dávid lelke kielégítetlen, üres, éhes és szomjas maradt.

Az embertől megkapható szeretet ezt a fajta szomjúságot nem oltja. Az Istenből áradó forró és örökkévaló szeretetet pedig nehéz valóban meglátni, átélni úgy, hogy jelentsen is valamit. Hinni kell benne. Bele kell tudni merülni. Bárcsak tudnám, hogy hogyan!